Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A fiú, aki mindig katona akart lenni

                A fiú, aki mindig katona akart lenni

       Abból a generációból való volt, amikor minden kisgyerek katona akart lenni. Nem kell ezen csodálkozni, a 20. század első felében születetteknek bőven kijutott a katonáskodásból és a nagyon sok fájdalmat, nyomort és nélkülözést hozó háborúkból. 

A kisfiúk a génjeikben hordják a különös vonzalmat a hadsereghez. Ehhez még hozzájárult a környezet és a nevelés is. "Ne sírj, ez katonadolog", mondogatták a bölcs felnőttek. Érdekes, de ennek a szónak nagy hatása volt. A játéküzletek választéka is jellegzetes volt a fiúk számára. Az egyszerű bádogkatonáktól kezdve a rugós meghajtású, bádogból készült kis tankokig. E nagy választékból nem minden szülő tudta megengedni magának, hogy vásároljon valamit. Nem szólva a szegényebb, főleg falusi rétegekről.

Sebaj, a találékony falusi legénykék sok játékot maguk találtak ki, és ha kellett, maguk fabrikálták össze. Ritkábban esetleg valamelyik jószívű felnőtt vagy szülő segítségével. A legegyszerűbb fegyver a lécből kifaragott kard vagy puska volt. Nádszálból készültek a nyílvesszők. Kinek nem volt abban az időben gumipuskája, más néven csúzlija?

A háború nagyban tombolt. Minden a háború borzalmai körül forgott. A hírek a haditudósítóktól (retusált-cenzuráltan), a rémhírek kétes alakoktól származtak – ezek mind behálózták az embereket. Ilyen légkörben élte mindennapjait ez az írásomban szereplő fiú. A falusi gyerekcsapatban nem egyszerű közkatona volt, hanem vezér, a legfelső parancsnok. A házuk előtt terült el a Holt-Duna kiszáradt ága, a meder legalján található kis kacsaúsztató tavacska emlékeztetett a meder múltjára. A valahai meredek parti részt buja növényzet tulajdonította ki. Röviden, ideális hely volt az indiános és más harci játékokra. Milyen vezér volna az, akinek nincsenek alattvalói? Ez nem volt nagy probléma. Nem kellett sokat toborozni, akadt jelentkező bőven. Először is ki kellett építeni a hadibázist, és annak védelmét megszervezni. Jobb helyet még maga Napóleon sem találhatott volna.

Az ellenségtől védő övezetet építettek ki. Még az őrtoronyról sem feledkeztek meg. Két szorosan egymás mellett növő jegenyefa egyikén létesítették. A fa zöld lombozata kitűnően eltakarta a figyelő őrt az ellenség és más kíváncsi egyén szeme elől, a fa magassága meg nagy terület figyelésére adott lehetőséget.

Nos, a fegyverzet mi más volt, mint fából kifaragott puskák atrappjai. A vezérnek kijárt egy cserkésztőr. Ez komoly kézifegyver volt, amit sokoldalúan lehetett használni, mondjuk, ősszel  a dióhéj felnyitására vagy fafaragásra. Többek között volt ott egy közlegény is, aki arra volt büszke, hogy tizenhárom éves korára örökös első osztályos volt a helyi iskolában. Neki volt a legnagyobb kanászostora, amivel tisztességes távolságban tudta tartani magától a támadóit.

Közvetlenül a front átviharzása után nagyon sok hadianyag hentergett szanaszét, főleg az utak mentén és az árkokban. A gázálarctól kezdve a katonaásón keresztül a rohamsisakokig, be nem élesített földi aknákig. De volt itt az utászok számára a robbanóanyagokhoz tartozó gyújtózsinór és gyutacs is. Mindez szanaszét hevert, az ellenség elől eszeveszetten menekülő katonák hajigálták szét. Igyekeztek megszabadulni mindentől, ami megkönnyítette a futást. Akadt gyalogsági puska és természetesen éleslőszer is.

Ma visszagondolva-emlékezve felelőtlen volt a felnőttektől, hogy nem intézkedtek minél hamarabb, nem igyekeztek e veszélyes tárgyakat ártalmatlanítani és likvidálni. De hát háború volt, az összes negatív oldalával. Keletkeztek nálunk is kisebb balesetek, de hála az Istennek, egy sem volt halálos. A környéken voltak, főleg a gyerekek között, végtagokat roncsoló, sőt halálos balesetek is.

A vezér legnagyobb büszkesége és egyúttal legnagyobb kincse is egy éles Vécsey-kézigránát volt. Nem cserélte volna el semmi pénzért.  Számunkra az eredete ismeretlen volt, nem tudtuk, ki lehetett a tulajdonosa. Gyerekésszel nem fogtuk fel e robbanószerkezet veszélyességét. Elég lett volna egy téves mozdulattal véletlenül kibiztosítani a gránátot, és egy kisebb ütődéssel működésbe jött volna a robbanószerkezet. Valószínűleg nem volt kilátás a gránát felhasználására, ezért a tulajdonosa úgy döntött, hogy szétszedi. Akkor nem, de ma borzongást érzek a testemen átfutni. A kiképzett, gyakorlattal rendelkező katonai tűzszerésznek való feladatot a vezér bravúrosan oldotta meg. Kiszerelte vagy kivette a robbanótöltetet, amely ütésre nem aktivizálódik, csak gyutacs vagy hasonló tüzet produkáló alkatrész hatására. A gyutacs, hála Istennek, nem lépett működésbe. Az egész történet őszi krumplibetakarításkor történt, amikor a kiszáradt krumpliszárat a helyszínen égették el. Tisztes távolságból egy ilyen tűzbe dobta a robbanótöltetet. Az természetesen nagy zajjal felrobbant, de semmmilyen kárt vagy sebesülést nem okozott, mert nem volt szilárd anyag körülötte, amelyen kifejthette volna a hatását. Közben vezénylete alatt csatát nyertek a szomszédos gyerekcsapat ellen. Nem lehet meg nem említeni a Bigyi érdemét az ütközetben, amit hatalmas csikósostorával ért el.

A katonáskodó játék ezután megszakadt, illetve megszűnt, mert családegyesítés okánál fogva a vezér és családja elköltöztek Magyarországra. Ott az iskolái befejezése után belépett az akkor alakuló új hadsereg honvédtisztképző iskolájába. Az már nem játék volt, igényes parancsnokkiképzésen vett rész. Majd mint fiatal hadnagy elkezdte nem könnyű, vagy mondjuk, nem irigyelni való katonaéletét. Hetekig távol a családtól. Tekintet nélkül az időjárásra és a többi nehéz viszonyra, mindig helyt kellett állni. És helyt is állt. Mint ezredes ment nyugdíjba. A szolgálat alatt csekély húsz alkalommal költözködtek, az ország más-más városába. Mégis – ha ma őt, a kiszolgált katonát megkérdeznék, milyen foglalkozást választana, ha mindent újra kezdhetne, még kérdés nélkül is tudom a választ: a katonait! Ez volna a válasz ma is a már nyolcvan évet betöltő nagyfiútól. Mert ilyenek voltak az eszmével megszállott egyének. Sajnos, amit nagyon sajnál, nincs a családban, sem a rokságban követője a katonai pályán, mert csak lányai vannak. A fiúunokái sokkal kényelmesebbek, mintsem hogy az öreg, talpig katona nagyapjuk nyomdokaiba lépjenek.

Somorja, 2015. 2. 23.                                         Puss Rudolf

 

                                          

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.