Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A pórul járt katonatiszt elvtársak.

A pórul járt katonatiszt elvtársak

              Ma egy esetet mesélek el abból a ma már lassan feledésbe merülő időből, amikor a tényleges katonai szolgálat még kötelező volt. A katonai anekdoták lassan elfelejtődnek, már nincsenek véget nem érő mesélések.  A végtelen idő minden rossz emléket megszépít – elmos, mint a tengerparti homokban hagyott lábnyomokat a partot ostromló dagály. Jólesik néha megállni egy pillanatra, és visszaemlékezni a humoros történetekre (amelyek akkor a legkevésbé sem voltak azok).

 Az, aki katona volt, még emlékszik arra a szabályra, hogy ha a katona belépett egy helyiségbe, ahol tisztek vagy tiszthelyettesek tartózkodtak, jelentés formájában be kellett mutatkoznia. Ez abból állt, hogy a legmagasabb rangú személytől engedélyt kellett kérnie a belépésre vagy a jelentésadásra. Ebből nem egy bonyodalom keletkezett abban az esetben, ha a helyiségben alacsonyabb rendfokozatú tiszt magasabb parancsnoki beosztásban volt jelen. Őtőle kellett engedélyt kérni a belépésre és jelentésadásra.  Azok az altisztek és tisztek, akik jelen voltak, ebben az esetben nem jöhettek számításba, ha magasabb rangfokozattal is, de alacsonyabb parancsnoki beosztással rendelkeztek. A szegény pár hetes, összevissza rémített és hajszolt, nemrég beöltözött katona sokszor azt sem tudta, hogy kik a közvetlen  parancsnokai, nemhogy a vezérkari tiszteket ismerje.

Egy alkalommal az történt, hogy egy tábornok érkezett váratlanul meglepetésszerű ellenőrzést tartani. A szabályok szerint az ilyen magas rangú tiszt érkezését az ügyeletes katonának kellett jelentenie a felettesének telefonon. Jól tudta ezt a szolgálatos katonánk, de a fránya telefon állandóan foglaltat jelzett. Minden igyekezete kárba veszett. Nem maradt más hátra, a modern technika csődje miatt futva ment jelenteni a magas rangú tiszt érkezését. A parancsnoki irodába lépve több tiszttel találta magát szemben. Most kinél jelenkezzen? Fogalma sem volt. Vaktában kiszemelt egy magas rangú tisztet és rákezdte: Alezredes elvtárs, engedélyt kérek, hogy jelentkezzem... De alig hangzott el az utolsó szó, harsány hangon félbeszakították, és tudtára adták röviden, de velősen: Kifele! A kiskatona tudta, hogy bakot lőtt azzal, hogy nem a megfelelő parancsnokot szólította meg. Az ajtón kijövet erősen gondolkodott, hogy melyik tisztet szólítsa meg. Döntött: lesz, ami lesz, most más rangút  szólít meg. De vesztére megint mellétalált, és újra zengett a kiutasító parancs. Közben lassan kinyílt mögötte az ajtó, benne a tábornokkal, aki már elunta a várakozást. (És szerette a meglepetéseket, erről volt híres.) Most megfordult a kártya – a jelenlévőknek kellett leadni a jelentést. Az első tiszt, aki észrevette a magas rangú vendéget, vigyázzt parancsolt, és le akarta adni a kötelező jelentést. De a tábornokot nem a tökéletes jelentés érdekelte, hanem az asztalon sorakozó boros poharak és üvegek. Természetesen ez nem maradt következmények nélkül.

A tiszt urak megelőzhették volna mindazt, ami ebből következett, ha nem bunkóskodnak a megszólítással és a jelentéssel, mert lett volna elég idő a bizonyító tárgyak eltüntetésére. Erre és a hasonló esetekre volt abban az időben egy találó katonai közmondás, amelyet nem illő idézni. A kiskatona közben megtanulta, hogy ki kicsoda és kinek mikor kell leadni az előírásos jelentést.

Somorja,  2014. 6. 27.                                                    Puss Rudolf                   

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.