Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy hadirokkant visszaemlékezése az első világháborúra, melyben súlyosan megsebesült

Egy hadirokkant visszaemlékezése az első világháborúra,                         melyben súlyosan  megsebesült

 

        Ezt az elbeszélést egy idős bácsi elmeséléséből merítem. Igyekszem a lehető leghívebben lejegyezni.

Az elbeszélő, egy csallóközi fiatalember katonakötelesként éppen a háború kitörésének évében mint húszéves katona Pozsonyban vonult be a közös osztrák–magyar hadseregbe, és itt abszolválta az alapkiképzést. A kemény kiképzést csakhamar a gyakorlatban is volt szerencséje megtapasztalni. Több kisebb-nagyobb ütközetet szerencsésen élt át, majd egy augusztusi napon a századuk valahol Galíciában rohamot indított az oroszok jól kiépített lövészárkai ellen. Az ellenség sem volt rest, és gépfegyverlövések sorozatával fogadta a támadókat. A gépfegyverből leadott  sorozattól pár méterre előtte porzott a talaj a lövedékek becsapódása helyén. De a második sorozat már pontosabb volt, és el is találta őt. Mintha egy nagy darab doronggal vágtak volna a combjához, emlékszik vissza. Ugyanis eltalálta egy dumdum néven ismert lövedék, ami nagyon nagy roncsolást tud véghezvinni, ezért a nemzetközi egyezmény szerint be is volt tiltva. Ezzel elvágódott a földön. Fektében a szuronyával elvágta a hátizsákja, illetve a borjúja szíjait (a hátizsák a borjú elnevezést onnan kapta, hogy szarvasmarha szőrös bőréből készült), és nagy nehezen a borjút a feje alá  tette, úgy, mint a régi idők katonái a pajzsukat. Rövidesen bebizonyosodott,  hogy nagyon jól tette, mert a benne levő tárgyak, többek között a konzervek is felfogták a   következő lövedékeket. Végül a támadás megtorpant. Akik életben maradtak, igyekeztek magukat fedezékbe rejteni. A Maxim-gépfegyver már nem kelepelt, de helyükre a Szibériából származó lövészek jöttek, akiknek egész életét a vadászat tölti ki, mesterei voltak fegyvereiknek. Mindenre lőttek, ami még mozgott vagy nem volt megfelelően álcázva, és nagy sikerrel. Közben nem feledkezett meg a lőtt sebéről, ami nagyon erősen vérzett. Végül a sok próbálkozás árán a nagy fájdalom mellett, mely teste és a szétroncsolt lába minden  mozdulatát kísérte, sikerült szorítókötéssel csillapítania a vérzést. Pár lépéssel tőle egy katonabajtársa foglalta el fekvő lövészpozícióját és használta fegyverét. Egyszer csak neki is elhallgatott a puskája, ugyanis egy mesterlövész fejre leadott lövése végzett vele.

E rövid tüzérségi előkészítő tűzharc után megindult a gyalogság, a támadás második hulláma. Ez a támadás már sikeres volt, és elfoglalták az ellenség állásait. Csakhamar megjelentek az egészségügyi katonák (vagyis a szanitécek), akik az életben maradt sebesülteket összeszedték és elszállították  a legközelebbi hátországi tábori kötözőbe. Az ilyen szállítás  nem volt irigylendő. Úgy vitték a sebesülteket, mint a favágók a kivágott fatömböket. Nem volt hordágy, hanem két farúd közé erősített piszkos, véres, kinyúlt ponyvaanyag. Sebesültünk dereka és feneke megérzett minden földkupacot, amihez sikeresen hozzáütődött. Biztonságos távolságban a front mögött a sebesülteket lovas kocsikra rakták, és továbbszállították az első kötözőhelyre. Itt lettek ellátva orvosi sebészbeavatkozással. Lassan eljött az este, és az ilyen- olyan elsősegélynyújtáson túlesett sebesülteket egy nagyobb pajtában, a földre szórt szalmán helyezték el. Még szerencse, hogy mindez augusztus havában történt.

Megvirradt az új nap, de nem mindenkinek, mert akadtak jócskán a pajtában elszállásoltak közül, akik súlyos sebesülésüket nem élték túl. Ezeket a szerencsétleneket távolították el először. A mi elbeszélőnkek is odafektették  a többi sebesült bajtársaihoz. Őmellette feküdt egy tüdőlövést szenvedett  sebesült, aki a lőtt seben keresztül vért lövellt ki, mint egy gejzír. Annyira közel feküdtek egymáshoz, hogy a kilövellt vérrel teljesen  összespriccelte, annyira, hogy azok, akik a halottakat távolították el, azt hitték róla, hogy halott. A lábainál fogva kezdték húzni, mire ő elkiáltotta magát, hova húztok, én még élek. Sajnos, ennyit ért egy katonaember élete száz évvel ezelőtt. Ez napjainkban is így van, hiába van a magas orvosi tudomány, ha mindez távol van. Térjünk vissza a mi ismerős sebesült katonánkhoz, ki mindezt maga mesélte el nekünk. Eddig a részig nagyon részletesen mesélte el, a folytatás a legközelebbik hadikórházban folytatódott. Végre kicsit civilizált környezetbe került, ahol mindenekelőtt megfürdették, és tiszta ágyneműs ágyba került. Erről nagyon keveset mesélt, valószínűleg a magas sebláz miatt a vele történő események elmosódtak az emlékezetében. Majd egy sebesült katonákat szállító  vonattal  Budapestre  érkezett. Sebesülteket szállító autóval vitték a katonakórházba. De valahogy kilátott belőle, és így  az egyik utcakereszteződésnél szolgálatban levő rendőrben felismerte falubeli távoli rokonát. Összeszedve minden erejét, elkiáltotta rendőr a keresztnevét. A rendőrnek nem kellett sokat kutatnia, hogy megtudja, melyik kórházba vitték. Még aznap meg is látogatta, és levélben közölte az özvegy anyjával, aki a hír hallatára a legközelebbi dunai hajóval a Csallóközből leutazott a fiát meglátogatni. A nehéz sebesüléstől eltekintve a kórházban igazi békebeli atmoszféra uralkodott. Az úri hölgyek igyekeztek egymáson túltenni a sebesültek látogatásában. Voltak köztük magas rangú közhivatalnokok és arisztokraták feleségei, sőt színésznők. Jobbnál jobb ételekkel, édességekkel és finom italokkal kedveskedtek.

Mindez mit ért, ha a szétroncsolt láb nem és nem akart gyógyulni! Nem léteztek a mai modern gyógyszerek, mint az antibiotikumok. Akadt volna megoldás, éspedig amputálni az egész lábat. Annak ellenére, hogy sokan igyekeztek rábeszélni őt, nem egyezett bele. Pedig nem volt gyógyszer a sebbe befészkelődött bacilusok ellen. Ha gyógyszer nem is, de léteztek áldozatkész orvosok, akik majd mindennap kitisztították a fertőzött, csontig érő sebet. Kikaparással távolították el az elhalt és üszkös részeket, ami nagyon fájdalmas művelet volt. Mindennap nem lehet narkózist alkalmazni, ezért az alkohol bódító hatását alkalmazták. Még a műtőasztalon is öntötték a torkába a bort. A főorvos egy szigorú katonaorvos volt, aki tisztította a sebet, és teletömte fertőtlenítő folyadékkal átitatott gézzel. Míg ott volt, nagyon lassan gyógyult a seb. Akkor, mikor szabadságra ment, az őt helyettesitő orvos nem ezt műveletet alkalmazta. Gyors eredményt akart elérni, és hagyta a sebet behegedni. De ezáltal a természetes sebtisztulás útja megszűnt, és beállt a magas lázzal járó gyulladás. Mikor a főorvos visszajött, a beteg állapota kritikus volt. Azonnal a műtőbe vitette, és ott két-két ujját a sebe mélyítette, és a seb összehegedt részét feltépte, mivel utat nyitott ott felhalmozódott káros folyadéknak. Ezzel megmentette a lábát.

Hála az Istennek, több ilyen és hasonló műhiba nem keletkezett. A seb lassan egyre kisebb lett, és véglegesen összeforrt. Végre hosszú idő után lábra állt. Ugyan eleinte csak mankóval járhatott, de sebaj, fő az, hogy a lába megmaradt. Csodálkozz, világ, az annyiszor gyalázott akkori politikai rendszerben mint közkatonát elküldték Keszthelyre egészségi rehabilitációra. Közben teljesen begyógyult a lövés helye a  lábán.  Végre egyéves kórházi gyógyítás után véglegesen leszerelték a katonaságtól. Civilként elismerték bizonyos százalékos  rokkantnak, ami bizonyos előnnyel járt, és kicsi összegből álló havi járadékot kapott. A második világháború utáni demokrata időszakra jellemző, primitív megjegyzést kellett meghallania. Nem a jó oldalon harcolt. El is vették szerény járadékát. Mintha csak úgy a kedve szerint megválaszthatta volna, hogy melyik oldalon harcoljon. Mindazok ellenére, amiken keresztülment, hetvenhat évet élt meg.

Somorja, 2014. szeptember 1.                              Puss Rudolf

  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.