Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Luca-járás valaha

                                   Luca-járás valaha

  Röviddel  Szent Miklós püspök bűvös ünnepének eltelte után újabb szentre emlékezünk. Ma már a hétköznapok sorában majdnem teljesen feledésbe merült Szent Luca napja, aki a 4. évszázadban élt, és vértanúságot szenvedett keresztény hitéért és szüzességéért. Szent Luca gazdag családból származott. Jószívű volt a szegényekkel és elesettekkel szemben. Vagyonából bőven adakozott, ami jövendő vőlegényének nem tetszett, és ezért hamisan bevádolta a bírónál. Szent Luca a kínvallatások ellenére kitartott elvei és keresztény hite mellett a vértanúhalálig.

      A keresztény vallás kibontakozása elején személye kulcsfontosságú szerepet töltött be, és nagy tiszteletnek örvendett. A mi vidékünk sem volt kivétel, és a nép között az úgynevezett Luca-járás terjedt el, ami abból állt, hogy egy leány vagy legény fehér lepelbe burkolta magát (ez az utolsó időkben már jobban hasonlított földöntúli kísértetre, mintsem jószívű, adakozó szentre). A Lucának beöltözött egyén viselkedése más  volt, mint a jóságos, mosolygós arcú, ajándékot hozó Mikulásé. A Luca arca láthatatlan, mert azt is eltakarja az egész testét befedő lepel. A kezében fa főzőkanalat hordott, amivel – ha bejutott a konyhába – sorba belekotnyeleskedett minden edénybe, és megkeverte annak a tartalmát. A viselkedése sem nem volt szeretetre méltónak mondható, messzire eltért az eredeti jóságos szent viselkedésétől. A fehér lepelbe bújt Lucák félelmetesebbek voltak, mint a Mikulást kísérő krampuszok. A mi tájainkon legalábbis így emlékezünk vissza erre a néhai, nálunk már megszűnt népszokásra. Közismert továbbá az úgynevezett Luca-szék készítése és a hozzá tartozó közhiedelmek.

Érdekes, hogy egy pozitív alakból hogy tudnak az évek negatív alakot formálni. A szent életet élő és vértanúhalált szenvedett keresztény lányból kisgyerekeket rémítő alakot formáltak. Nagyon hasznos volna ezek felett a tények felett elgondolkozni, és megvonni a vonalat a jó ízlés és a faragatlanság határán. Nem lehet hétköznapivá süllyeszteni a megemlékezést. Tisztelettel illik megemlékezni a hitünk nagy elődjeiről, akik az első, többnyire vértanúságot szenvedett szentjeink. S ha egyszer megemlékezünk róluk, ami nagyon szép gesztus, akkor rebegjünk el egy ideillő imát is.

 

 

Somorja, 2013. 11. 21.                      Puss Rudolf

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.