Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Menekülő emberek.

                                 Menekülő emberek.

        A második világháború éveiben a szlovák állam és Magyarország között az ország határát a Felső-Csallóközben a  termőföldek széle, a mezsgye képezte, ott, ahol a két szomszédos község szántója találkozott. A két szomszédos állam közt nem létezett átjárhatatlan határ. Nem voltak tövisdrótból létesített akadályok vagy taposóakna-mezők, mint később, a békés években a szocialista  rendszerben a nyugati országokkal közös  országhatárokon. Akkor nálunk csak a határvonalon áthaladó utak voltak, felnyitható sorompókkal ellátva. Az úthasználat frekvenciája szerint volt a határvédelmi szervek és vámosok munkahelye. Az államhatár sértetlenségére a kettesével portyázó határvadász katonák vigyáztak. Az, aki akart, kis ügyességgel és bátorsággal át tudott szökni a szomszéd országba. Közben arra is  kellett vigyáznia, nehogy a határ túloldalán vigyázó karhatalom fogságába kerüljön.

A negyvenes évek elején, amikor a pozsonyi parlament elfogadta a gyalázatos zsidóellenes törvényt, a zsidó menekülők megindultak Magyarországra, ahol ekkor még nem voltak érvényben ilyen törvények. Természetesen olyan helyen igyekeztek átjutni a határon, ahol a mezei növényzet lehetőséget nyújtott az álcázásra. Nagyon kis csoportokban vagy egyenként igyekeztek átszökni. Nem volt elég az elhatározás, kellett hozzá terepismeret is. Az államhatárhoz legközelebbi községben akadtak, akik jó pénzért idegenvezetőként elvezették őket a legközelebbi határpontig. A többi már a szerencsén múlt, hogy ne botoljanak bele a legközelebbi járőrbe. Ha már átjutottak, még messze nem volt vége a kalandos szökésnek. Az éj leple alatt némileg el voltak rejtve, de ugyanúgy az út is sötétbe burkolózott, és ezáltal nagyon megnehezítette a tájékozódást. Akik mindezen akadályok leküzdése után eljutottak a legközelebbi községbe, bekopogtak  valamelyik házba, ahonnan egy kis fénysugár szűrődött ki, ezzel jelezve, hogy még nem tértek nyugovóra a ház lakói.

Lajos bácsi, aki a falu szélső házában lakott, visszaemlékezése szerint több esetben útbaigazította a hozzá bezörgető menekülteket. Nemcsak a helyes útvonalat mutatta meg, hanem figyelmeztetett azokra a helyekre is, amelyeket ajánlatos volt messzire elkerülni. Óvott a vonatra szállástól mindjárt a legközebbi határállomáson. Inkább a gyaloglást ajánlotta a határtól pár kilométerre levő vasútállomásig. Ott is biztonságos volt elvegyülni  a kisszámú felszálló utasokkal. A menekülteknek nagy előnyük volt a magyarnyelv-tudás. Ha ezeket a kezdeti akadályokat leküzdötték, utána relatíve megmenekültnek érezhették magukat. A főváros forgatagában  nagyobb biztonságot élveztek, mint  otthon. Nem voltak lépten-nyomon gyanúsítások, zaklatásos igazoltatások.

Lajos bácsi nem tudta megmondani, hány bekopogtatón segített, és ezzel megmentette őket a gázkamrás haláltól. Ezzel a tettével a saját és családja szabadságát is veszélybe sodorta. De ő mindezt úgy tette, amint azt a lelkiismerete és az egyszerű, falusi ember becsülete diktálta. Tetteivel sohasem dicsekedett, nem várt anyagi vagy erkölcsi elismerést. Kevés emberben bízott meg, akikkel megosztotta részvételét a menekülő emberek megsegítségében. Ezáltal kevesen ismerik Lajos bácsi bátor kiállását abban a zűrzavaros világban. Mint annyiszor, akkor is bebizonyosodott, hogy nem a szavak, főleg nem az üres szavak teszik az embert naggyá, hanem a tettei. Mi  meg tisztelettel és elismeréssel emlékezük emberségére.

 

Somorja, 2014. 9. 30.                                          

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.