Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Milyen kevés kel a boldogsághoz Karácsonyi történet

                                                 

                    Milyen kevés kel a boldogsághoz.                             

                        Karácsonyi történet

Nagy pelyhekben hulló hó szépséges, elbűvölő látvány. Ez a ablakból nézet, szép látvány mindig megbizsergeti az ember szívét. Hiába a nagy pelyhekben hulló hó, még nincs légköri feltétele a hótakaró megmaradásának, habár a naptár szerint már jócskán benne voltunk a télben, pár nappal a Szent Karácsony ünnepétől.

    Kint az utcákon pezsgett az élet – az örökké törtető-rohangászó tömeg által előidézet káoszban, ami, sajnos, e szent ünnep eredeti jelentőségét is elhomályosítja, a borzalmas zsibvásárban sokan kivetkőznek emberi és keresztény mivoltukból. Egyesek viselkedése megbotránkozóan kiforgatja a béke, a szeretetünnep lényegét.

     Gondolatban vissza-visszatértem ahhoz, ami napok óta foglalkoztatott. Részt vettem ugyanis egy összejövetelen, ahol egy személy röviden tájékoztatott a gyermekotthonokról. Többek közt megemlítette, hogy a kis lakók is nagyon várják az ünnepeket. De mennyivel jobban várják a szülőket! (Akinek még van élő szülője, nem estek áldozatul valamilyen szerencsétlenségnek, vagy éppen a börtönbüntetésüket töltik.) A személyzet, ha mindjárt a szívét is kiteszi, akkor sem ér fel azzal, amit a szülő és az otthoni fészek melege nyújt.

     Az előadó megjegyezte, hogy lehetséges kivenni a gyerekeket a gyermekotthonból, és az ünnepekre hazavinni a családhoz, lehetőleg olyan helyre, ahol hasonló korú kisgyerek van. Ecsetelte, hogy a kisgyerekeknek milyen hatalmas öröm visszapottyanni, ha mindjárt rövidke időre is, a természetes családi környezetbe.

     Telefonos egyeztetés után a megjelölt időben megjelentünk a legközelebbi intézetben. Nagyon szívélyes üdvözlés után mutattak egy csoport négy-öt éves kisfiút, akik körülbelül egykorúak voltak a magunkkal hozott fiunkkal. Az ember torkát és szívét szorongató látvány volt a kis csoport, amint kitágult szemekkel fürkésztek minket. Kik vagytok? Kinek az anyukája vagy? És hol van, hol maradt az én anyukám? Ő miért nem jött el értem? Már nagyon rég láttam. Szeret-e még engem? Ezeket a gondolatokat olvastuk le minden kis emberpalánta arcáról. Az egymás vizsgálgatásának a főnök asszony utasítása vetett véget. „Tessék kiválasztani egy kisfiút.” Ez úgy hangzott, mint a piacon vagy áruházban. Utána csak a hivatalos formalitások elintézése történt, és irány a pár napos új otthon. A főnök asszony a végén nem állta meg, hogy nem a legtapintatosabban megjegyezze, milyen súlyos bűntény miatt van börtönben a kiválasztott kisfiú édesanyja. Mi kijelentettük, hogy ez minket nem érdekel, mi a fiúért jöttünk, és nem az anya káderanyagáért. A gyerek ártatlan, s nem vezekelhet az anya vétkéért, ha mindjárt az égbekiáltó is.

     Otthon a talpraesett kisfiú az első pillanattól megnyerte mindenki tetszését. Bátor volt, mindjárt feltalálta magát, és összebarátkozott a mi fiunkkal, akivel együtt játszottak. Ekkor ötlött a fejünkbe, hogy nemsokára itt a szenteste, de kis vendégünk számára nincs ajándék. Szerencsére a nagy ünnepek előtti vásárlási láz ellenére sikerült beszerezni számára egy kisautót. Megvirradt a várva várt nap. Lassan beesteledett, és a távolból fel-felhangzott a mendikáló gyerekek éneke. Na, végre minálunk is befejezték az angyalkák a fenyőfa díszítését. A csengő hangjára kinyílt az ajtó, és elénk tárult a karácsonyfa teljes pompájában. Szavakkal nehezen leírható jelenetet következett. A meghatottság magas fokra hágott, miközben közösen elénekeltük a Mennyből az angyalt. A felnőttek szemei a meghatódottságtól megnedvesedtek. Ilyenkor jön rá a földi halandó, nincs nagyobb boldogság annál, mint másnak örömet szerezni.

Egyszer csak a kis fiú körülnézett a szobában, és feltette a legszívbemarkolóbb kérdést: Hol van az anyukám? Az ünnepi levegő megdermedt a szobában. Nem volt egy felnőtt sem, ki az összeszorult torkával válaszra lett volna képes. Másnap a kisfiú az ünnepi szentmisén megcsodálta a betlehemi jászolban fekvő Jézuskát – az intézetben ilyesmiben nem részesült.

      Délután régi szokás szerint ellátogattunk az apósékhoz. A vendég fiú a társaság középpontja lett. Mindjárt feltalálta magát az új közegben, és bátran versecskéket mondott fel. A kisfiú az apósomnak, kinek csak leánygyerekei voltak, annyira imponált, hogy kijelentette, ilyen félárvát örökbe fogadna. Az ötlet szépsége ellenére meg nem valósítható maradt.

Azok a napok, mik szépek és kellemesek, gyorsabban telnek, mint szeretnénk. Sok kedves emlék keletkezett szerintem mind a két oldalon. A kisgyermek a rövid idő ellenére nagyon hozzánőtt a szívünkhöz.  De elérkezett a búcsúzás nehéz órája. Először a családtól, végül tőlünk búcsúzott el, akik visszaszállítottuk, és átadtuk az intézet személyzetének. A visszafele úton ugyan nehéz volt a szívünk, de abban a tudatban voltunk, hogy egy kis embernek pár boldog napot tudtunk szerezni.

Tekintettel arra, hogy a leírt történetecske valóban megtörtént (itt-ott kisebb szerzői korrekcióval), a személyek és helységek nevét mellőztem.

 

Somorja, 2014.12.11.      

                                                             Puss Rudolf

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.