Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Morzsák az első világháborúról.

Morzsák  az első világháborúról.

          Igen, csak morzsák maradtak fenn mára az első nagy, kegyetlen újkori öldöklésről. Ma már nincsenek élő regélői a száz éve történt eseményeknek, hosszúra nyúló, véget nem érő elbeszélések a kukoricafosztásnál vagy hosszú téli estéken. Jogosan kérdi a kedves olvasó: minek, mikor könyvtárakat megtöltő irodalom és ugyanannyi terjedelmes filmtekercs írja le a borzalmas éveket. Természetesen egyetértek ezekkel a véleményekkel. De az élőszót és az előadó modorát semmivel nem lehet pótolni. Az elbeszélők között vannak nagyot mondó háryjánosok, akik mindig valamit hozzátesznek a történetekhez, pláne ha az ő hőstetteikről van szó. A jó szándékú füllentések valahogy már ezzel járnak. Néha éppen a mesélő ad a történetnek különös zamatot. Vannak olyan lassan feledésbe merülő visszaemlékezések, melyeket semmilyen szépirodalmi mű nem rögzített. Ma már nem élnek e regélő háború csatatereit vagy annak közelét bejárt férfiak. Szándékosan írtam, hogy férfiak, mert a hadikórházakon kívül nem alkalmaztak nőket, ott is csupán mint ápolókat. Az egyenruhás katonanők a második világháborúban jelentek meg.

Visszatérek az eredeti témához. Csak az írom, amit hallottam. Úgy adom vissza, amint azt agyamban a mai napig megőriztem. Az idő vasfoga itt-ott kicsit torzított, ezért természetesen nem vállalok felelősséget. De akik mindenfajta emlékezésnek tudnak örülni, azok ezeket a morzsákat is szívesen fogadják. Az ősök, a nagy- és dédszülők visszaemlékezésével kezdem.

Mindenki, aki megélte és átélte első világháború első napjait, mindenre úgy emlékezett vissza, mint a méhcsalád rajzására. Óriási nagy volt a forgalom, főleg a kaszárnyák tájékán. Még egy utolsó ölelés, búcsúcsók,  és a drága hozzátartozót elnyelte a kaszárnya feneketlen bendője. Nagy volt a lelkesedés, mindenki sziklaszilárdan hitte, hogy karácsonyig véget vetnek a harcoknak. Senki sem hitte, hogy ez a kis konfliktus világméretűvé válik. Az őseink visszaemlékezései szerint az utcákon nagy katlanokban főzték az ingyenes gulyást. Aki csak kívánta, teleette magát, és még így is nagy mennyiség maradt, amit a városi csatornába öntöttek.

Az idő múlásával mindenki számára egyértelmű lett, hogy egyhamar nem lesz vége az öldöklésnek, sőt a háború egyre szélesedik. Egyre nagyobb az üzletekben az áruhiány, sokan nosztalgiával emlékeznek a kanálisba öntött finom gulyásra. Közben nemcsak a jó hírek érkeztek keletről. Nagy rémület lett úrrá a lakosságon, amikor a cári hadsereg a Kárpátokon keresztül betört nagy Magyar Királyságba. Elfoglalták Bártfafürdőt, feldúlták és kifosztották. Rövidesen honvédség és a közös osztrák–magyar hadsereg ellentámadással kiszorította őket a Kárpátokon túlra.

Lassan, mint az őszi levélhullás, hozták a postások a szomorú híreket a hozzátartozók hősi haláláról. A hátországban sem volt rózsás az élet. Legjobban a városiak szenvedték meg az élelmiszerhiányt. A városokban (például a nagy múltú koronázó városban, Pozsonyban) a pékek frissen sült kenyeret nem árulhattak, csak pár naposakat, abban reményben, hogy az lassabban fogy el, és ezért tovább kitart. A hiány nemcsak az élelemre vonatkozott, hanem majdnem mindenre. Valamivel könnyebb volt az élet vidéken, természetesen ami az élelmet jelentette. Vidéken akkoriban még az emberi erő dominált. Nagy volt munkaerőhiány. Amit csak tudtak, illetve elbírtak, a nők és a kamaszfiúk végeztek. De voltak munkák, amelyeket a legnagyok akarattal sem tudtak elvégezni, mint például a kicsépelt gabonát zsákban a padlásra hordani. Nemcsak a munkaképes férfiakat szippantotta be a háború, hanem a húzó-vonó állatokat, a lovakat is. Maradtak az ökrök, amelyek nagyon erősek, de lassúk voltak.

Ebben az időben egy addig ismeretlen létesítmény jelent meg Somorja perifériáján, éspedig a katonai fogolytábor. Először az orosz cári fogoly katonákat összpontosították itt, majd később olaszok is kerültek a lágerba. Az oroszok, többnyire szibériai származású katonák, jól bírták az itteni klímát. ugyanakkor az olaszok úgy hulltak, mint a legyek ősszel. A mezőgazdaságban valahogy pótolni kellett a munkaerőt, akik most a katonák voltak. Nem kellett sokat gondolkodni, a megoldás a levegőben volt – a katonai fogolytábor tele volt fiatal munkaerővel. Senkitől nem sikerült megtudnom, hogy minek alapján választották ki a táboron kívül dolgozó foglyokat, és szám szerint hányat. Azoknak a szerencséseknek, akik a helyi gazdákhoz kerültek, jó volt dolguk. Nem egy helyen befogadták őket mint családtagot. Jobb életük volt, mint a tövisdróttal bekerített táborban. Mi más bizonyítja jobban, mint hogy a háború végén nem tértek haza, nálunk megnősültek, családot alapítottak. A másik dolog, ami emlékeztet rájuk, a Somorja és Úszor között megépített vasúti pálya.  (Itt meg kell említeni a Pomléi úti hármas hársfasort, azt is a hadifoglyok ültették.)

A szülők, akiknek fia már régen nem válaszolt a tábori posta által küldött levelekre, szomorúan nézték, hogy milyen nehéz körülmények között tengetik nyomorult életüket a hadifoglyok. Felvetődött bennük a jogos kérdés, hogy a túloldalon vajon hogyan bánnak a fiaikkal, ha fogságba esnek. Ne adj' Isten, hogy ilyen helyzetbe kerüljön a fiuk, fohászkodott nem egy itteni szülő. A foglyokat nem láttam, de hallottam, hogy a tábor kiépítéséhez szükséges épületanyagot az úszori vasútállomásról végtelen láncot alkotva szállították a hátukon az épülő táborba. Főleg fűrésztelepi terméket. Így látszik, mennyire becsülték a hadifoglyok életét. A gyalogos szállítás olcsóbb volt, mint lovas kocsikkal, bár igaz, hogy fogolyból több volt az egész járásban, mint lóból. Az élelmezésük sem volt többcsillagos étteremé. De ez így van, volt és lesz, hogy azok, akik a társadalmi létra legalján állnak, azok a legrosszabb ellátást kapják. Nyáron a tábor mellett elhaladó helybeli gazdák annyira sajnálták a tábor lakóit, hogy számukra a mezőkről, szántóföldekről a lovas szekerek aljában hoztak tököt és répát, és átdobálták a kerítésen. Szegény katonák ennek is örültek, és fogyasztották nyersen.

És végre vége lett e borzasztó háborúnak. A többit már tudjuk a történelemkönyvekből. A főleg külföldről buzdított csoportok áskálódása és a nemzet más ellenségeinek mesterkedése nyomán összeomlott minden. Többet én se tudok mondani, ami valami rendkívüli volna, és nem lett volna valahol publikálva.

Somorja, 2014. 8. 1.                                              Puss Rudolf                                                                                       

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.