Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Visszaemlékezem korai gyerekkoromra

Visszaemlékezem korai gyerekkoromra

 

      Ebben a pár sorban szeretnék visszatekinteni korai gyerekéveimre. Tekintettel jelenkori éveimre, szerintem nagyon ésszerű írásban rögzíteni azt, amit az agy ma még képes reprodukálni. Feltételezem, hogy lesznek, akik érdeklődéssel fognak e szerény anyaghoz nyúlni, amely nemcsak egy kisgyerek életét és egész életére kiható élményeit mutatja be, hanem az akkoriban zajló életet, egy rég letűnt korszakot is.

       A huszadik század harmincötödik évében születtem Felső-Csallóköz Úszor nevű falujában, a falu közepén egy három házból álló szigettömb templom felőli legszélső házában.

  Szüleim Puss Alajos (*1894–1970) és született Tauber Mária (*1901–1994). Apám a falu szülöttje, anyám pozsonyi születésű volt. A szüleim a falusi környezethez és a korhoz viszonyítva átlagon felüli intelligenciával rendelkeztek.

A legrégibb események, amelyekre még visszaemlékszem, becslésem szerint három-négy éves koromból származnak. Ilyen esemény volt, amikor, nyugodjék, apámmal lovas kocsival mentünk a Sárkány-erdőbe fatuskóért. Nagyon az emlékezetemben maradt, amikor a szomszéd ház vályogtéglából készült fala kidőlt a mi kertünkre. Ennek a házfalnak a rendbehozására építőanyagként homokrakás volt az udvarunkon, amiben a szomszédék unokájával játszottunk. Érdekes, erre a körülbelül velem egykorú fiúra (Lepolicz Józsi) kisgyerekként hosszú éveken át nosztalgiával emlékeztem, pedig évekig nem találkoztam vele. Az újra találkozás már nem újította fel a régi gyerekkori baráti viszonyt. E koromhoz fűződik számomra az első alacsonyan felettünk szálló kétmotoros repülőgép és léghajó látása. E képek a mai napig az emlékezetemben élnek. Ugyanúgy, mint a szomszédságban levő kocsmához árut szállító teherautó és dízelmotorjának kipufogógáza, amit nagy élvezettel szagoltunk a szomszéd fiúval. Megcsodáltuk a mellékcsónakos motorkerékpárt, mellyel a mögöttünk lakó Baranyai Antalékhoz jártak látogatók. Ha a szülők elutaztak Pozsonyba bevásárolni, az idősebb gyerekkel együtt elvándoroltunk a temető melletti vasúti átjáróhoz, és ott vártuk a pozsonyi vonattal érkező szülőket. Az átrobogó vonat ablakaiból kinéző utasokat integetve üdvözöltük. Volt is miért várni a szülőket, mert mindig hoztak valamit, ami számunkra különleges volt. Az édességek mellett nagyon szerettük a liptói túrót (bryndzát) és a savanyú halat. Ezek az áruk nem voltak kaphatók a falubeli boltban.

Ha esett az eső, hosszan el tudtam nézni a vízfelületre csapódó vízcseppek által előidézett formákat. Ugyanúgy, mint lefekvéskor az ágyból el tudtam nézni a faliterítőkre és faliszőnyegekre kivarrt képeket, figurákat. Ilyenkor a fantáziám nagyon bizarr képeket alkotott a fejemben. Jól emlékszem a falusi esték csendjét megzavaró gabonadaráló dízelmotor-kipufogójának hangjára. Valószínűleg azért maradt meg az emlékezetemben, mert nem tudtam elaludni, vagy később megzavart álmomban.

Abban a korban nem ismertem a félelmet. Este, kezemben a tejesbögrével, kibotorkáltam az istállóba, ahol anyám fejte a tehenet. Nekem is belefejte a bögrémbe a friss, habzó tejet, amit óvatosan bevittem a konyhába, és ott megittam. A frissen fejt és még meleg habos tejet nagyon szerettem. Később, amikor már nem mentem ki a fejéshez, a gyolcsszöveten átszűrt tejet nagy szeretettel fogyasztottam vacsoránként. Nemcsak a tejet szerettem, de – mint a többi gyerek – az édességeket is. E vonzalmamnak két epizódjára emlékezem. Az egyik a nálunk nemegyszer megforduló Baranyai Antal bácsihoz fűződik, aki szeretett velem elszórakozni ottléte alatt. A kockacukrot elbújtatta előlem, jól emlékszem, a talpas petróleumlámpa öntöttfém-talapzata alján levő nyílásba, mielőtt meg tudtam magamnak kaparintani. A mai napig csodálom, hogy nem történt semmi tragikus esemény. A másik élményem Harka tanító úrhoz kapcsolódik, aki nálunk volt elszállásolva albérletben. Elvitt a Hangya  üzletbe, és kis kötényecském (abban a korban még a kisfiúk is kaptak kis kötényeket) zsebeit megtöltötte mokkacukorkákkal, aminek a nagy mohósággal való elfogyasztása gyomorrontással végződött. Leírását nem részletezem, de számomra egész életemre kellemetlen emlékül megmaradt.

Talán nincs olyan fiúgyerek, aki ne játszott volna katonásdit. Elég volt egy falécből kifaragott kard vagy puska, és a kis lurkó már fel is volt fegyverezve. A szerencsésebbeknek akadt gyári készítésű gyerekjátékpuskája is. Rugó segítségével egy parafából készített dugót lőtt ki jellegzetes puffanással. Kárt sem tárgyakban, sem személyekben nem tudott tenni. Ilyen játékpuskához kapcsolódik első emlékezetemben megmaradt csínytevésem. Egy sétáló gyerekkocsi oldalát lőttem meg a parafadugó lövedékkel. A jelen lévő felnőttek dorgálására és ijesztésére, hogy mit fog velem tenni a kisbaba apja, Trncsik bácsi, a biztonság kedvéért hazamenekültem. Részt vettem a közös katonásdi játékokban is. Az unokatestvéremék csűrjében a szalmakazal tövében a szalmából katonai állásokat és erődítményeket készítettünk. A gabona összehárítására szolgáló nagy gereblye volt a géppuska. Töltényként a gereblye kihegyezett fogai szolgáltak. A gyorstüzelő fegyverek hangját a szánkkal utánoztuk.

Egyre tornyosultak felettünk a második világháborúra utaló felhők. Én  természetesen abban a korban nem fogtam fel a jelentőségét. De jól emlékszem a falu közepén felállított faoszlopra és a rajta felfüggesztett vasútisín-darabra, melynek ütlegelése kellemetlenül éles hangot adott, és a légvédelmi vagy más riadót értesítése volt a feladata. Abban az időben nagyon kevés rádiókészülék volt található a faluban, de a közelben lakó nagygazda, a bíró rádiójánál, főleg este, sokan gyűltek össze meghallgatni a híreket. Így, a rádión keresztül értesült a lakosság a bécsi döntés alapján született új országhatár hollétéről.

Megtörtént a visszafoglalás, illetve visszacsatolás az anyaországhoz. Én személyesen csak bizonyos apró töredékekre emlékszem. Úgy rémlik, hogy Somorján a felnőttek kíséretében részt vettem mint néző a magyar honvédség díszszemléjén. Egy kis felvillanás erejéig emlékezek, mint meneteltek a katonák, de semmi többre. Arra viszont jól emlékszem, amint a nagylányok készülődtek magyar ruhákban a katonaság fogadására, és később mesélték, hogy látták magukat a filmhíradóban. Abban az időben vállamon kis játékpuskával meneteltem a házunk előtt, és énekeltem a Horthy Miklós katonája vagyok kezdetű énekecskét, amire valaki megtanított (abban a koromban az ének tartalmát nem értettem). Később, az ötvenes években akadt egy egyén, aki finoman visszaemlékeztetett erre az énekprodukciómra, amire én már akkor is nagyon homályosan emlékeztem.

Apámnak mint első világháborús hadirokkantnak az új rendszer lehetővé tette, hogy igényt tartson egy, a telepesektől elhagyott üres házra. Szüleim éltek az adott lehetőséggel, és megpályáztak egy volt telepesházat most a már Úszorhoz tartozó Fakó településen. Szép, ahhoz a korhoz képest modern épület volt. Három szoba, konyha, előszoba vagy folyosó és éléskamra képezte a lakóteret. A gazdasági épület, amely folytatása volt a lakórésznek, egy széles istállóból, továbbá több célt betöltő kamrahelyiségből állt. Külön épület volt a sertések és a háziszárnyasok számára. Röviden, egy modern gazdasági épület, aminek realizációjával az állam abban az időben nagyvonalúan támogatta a telepeseket. Még nagyon kicsi voltam ahhoz, hogy ezt a változást értékeljem. Emlékszem arra, amint apai nagymamám tél idején kis szánkón húzott az új lakásunkba.

Akkoriban még itt tartózkodtak a magyar honvédség katonái. Talán nincs természetesebb dolog, mint a fiúgyerekek és a katonák közt keletkező vonzalom. Így én rövidesen barátságot kötöttem egy híradós szakasz katonáival. Megengedték, hogy a tábori telefonjukba beszéljek, sőt megtanítottak mocskos szavakra, amiket nem értettem, de bemondatták velem a telefonba. Mind nagyon jól szórakoztak. Visszaemlékezéseim szerint bátor kis srác voltam, erről szól a következő kis történet. Az édesanyám tejfölt küldött velem a szomszéd házba a százados feleségének. A századosné átvette a küldeményt, és eltávozott a konyhába. Én ott maradtam a tábortelefon társaságában. Ma már nem tudom, mi vitt rá, de megtekertem a telefon kurbliját, és felvettem a telefonkagylót úgy, mint a katonáknál kint a gyakorlótéren. A vezeték másik oldalán egy katonás hang megkérdezte, hogy ki van a telefonnál. Mire én nyugodt lelkiismerettel bevallottam: itt Rudika. A beszélgetés folytatásának a visszajövő nagyságos asszony vetett véget, akinek volt mit magyarázkodni a parancsoksággal összekötött katonai telefon nem szabályos használatáról. Minden jól végződött, sőt annyira, hogy karácsonykor a századosék fenyőfája alá egy játéktelefont hozott nekem a Jézuska.

Nagyon sokat forogtam a katonák körül. Sok nem megfelelő dolog is rám ragadt. Bátor és szókimondó gyerek voltam, fel is figyeltek rám egyes katonatisztek, és megjegyezték a szüleimnek, hogy ezt a gyereket taníttatni kell.

       Ennek ellenére nagyon szégyenlős voltam. Jól emlékszem arra, amikor egy alkalommal, nyugodjék, nagymamámra voltam bízva. Este, amikor lefektetéshez levetkőztetett, befogtam a szemét, hogy ne lásson mezítelenül.

Nagyon fiatalon színdarabot játszottam, passzív szerepem volt. Kis huszárnak voltam felöltözve egy magyar ruhába öltöztetett kislánnyal. A színdarab fináléjában mi is megjelentünk a felsorakozó huszárokkal. Az úszori műkedvelők által előadott színdarab címét nem tudom.

Kis gyerekecske koromtól nagyon szerettem a képes újságokat és könyveket nézegetni. Írni, sem olvasni még nem tudtam, de a nevem kezdőbetűit le tudtam írni. És nagyon kíváncsi voltam mindenre, hogy és mint működik. Leginkább a technika érdekelt, de a természettudomány is. Visszaemlékszem, hogy mekkora érdeklődéssel nézegettem a természetrajzkönyvben az emberi test anatómiáját. A földrajzi atlaszban láttam a földgolyót és a többi égitesteket, feltettem azt a kérdést (ami még ma is komoly kérdés), hogy mi van a bolygókon túl és még azután stb. Nagyon jól emlékszem erre, amit akkor se, ma se nem tud senki, és nem is fogja tudni megmagyarázni.

A mai napig nem tudom, hogy miért, kisgyerekésszel azt feltételeztem a mentősökről, hogy nem halnak, meg mert akkor nem volna, aki segédkezne a rászoruló betegeken. Ez az abszurd feltételezés csak kisgyerekagyban születhetett meg.

Abban az időben a mi környezetünkben nagyon tabukérdés volt a nemiség, mai szóhasználattal a szexualitás. A kisbabákat a felnőttek határozott állítása szerint a gólyamadár hozta. A kislányokat a kisfiúktól a hajuk hossza és az öltözködésük különböztette meg. A közvetlen családunkban nem volt kislány, akit pólyázásnál vagy fürdőzésnél láthattam volna meztelenül. Így maradtam ennél a  információnál. De valahogy mégiscsak rádöbbentem, hogy a kislányoknak valamijük nincs úgy, mint nekünk, fiúknak. Talán az ősidőktől fogva létező természetes felvilágosítást (ami, sajnos, nem a szülőktől számozott) az idősebb gyerekektől kaptam, elég mocskos, trágár felvilágosítás formájában. Ezzel elmélyült a bizalmatlanság a felnőttekkel szemben. Emlékszem, hogy a jó anyámhoz fordultam azzal a kérdéssel, hogy a kislányok mivel pisilnek. A válasz az volt: a fenekükkel. A nemi felvilágosítás mellőzésén kívül ehhez hozzájárult a Mikulás és karácsonyi angyalok regéje. Ha később tudtam is az igazságot, úgy csináltam, mintha még mindig hinnék a szépen hangzó mesékben. Azóta nagyon sokszor visszaemlékeztem ezekre a szép mesékre, amelyek illúziót adtak a gyermekléleknek. Nagyon rosszat követnek el még ma is azok, akik ezeket a szép meséket idő előtt lerombolják.

Egy bizonyos életkoromig nem féltem sem nappal, sem éjjel. De a szomszédságba költözött egy család, kiknek három kamaszlányuk volt. Mindig valamit sugdolóztak egymást közt, és számukra az én jelenlétem nem volt kívánatos. Igyekeztek engemet távol tartani a társaságuktól. Erre a legjobb módszer az ijesztgetés volt. Ijesztgettek mindennel, a halottak szellemétől kezdve a halálig mindennel. Ebből a félelemből nagyon soká nem tudtam kigyógyulni. Nemcsak este féltem, hanem még nappal is féltem felmenni a ház padlására. A félelem legyőzésére és a magam bátorítására hangosan énekeltem.

Első találkozásom a mozival a somorjai moziban történt. A nővérem kíséretében néztünk meg egy filmet, emlékezésem foszlányaiból ítélve

valószínűleg a Hófehérke és a hét törpe című rajzfilmet.  Az egészben az az érdekes, amint visszaemlékezek, az érdekelt, hogy hogyan jelennek meg  a képek a vetítővásznon. Ezen sokat gondolkoztam, és igyekeztem megtalálni a rejtély kulcsát. Akkori eszemmel nem találtam más primitív megoldást, mint azt, hogy az egyes vetített képeket a vászon mögött cserélgetik.

Így volt mindennel. Nemcsak a berendezés vagy gép külseje érdekelt, hanem a működése is. Más alkalommal is voltam moziban, a filmekre már nem emlékszem, de egy híradóban bemutatott jelenetre igen, amint  a keleti harcteret és a szovjet katonák véget nem érő tömegét mutatták, amint feltartott kezekkel hadifoglyokként vonulnak a széles ukrán földön.

 Ahogy felcsöpörödtem, egyre jobban be lettem kapcsolva a háztartási kisegítő munkákba az udvaron és az állatok körül. A tüzelőfa behozása, a szemét kivitele, a kis állatok etetése és itatása többnyire az én feladatom volt. Mindez abban az időben természetes volt, akárcsak a kislibákra és más apró baromfiakra való vigyázás is.

Akkor még nem létezett óvoda a falukban, de én eljártam a közeli iskolába megszokni az iskolai környezetet. Ma már nem tudom, hogy honnan jött a kezdeményezés, a helyi tanítónőtől-e, vagy a szüleimtől. Azon kívül, hogy megismertem az idősebb gyerekeket, nem emlékszem, hogy valami hasznos tudomány rám tapadt volna. Nagyon lehetséges, hogy csak rövid ideig voltam az iskola látogatója. De eljött az a bizonyos szeptember elseje, és én is végérvényesen kisdiák lettem.

Ezzel lezárult az életem egy viszonylag gondtalan időszaka.

Írásomban szintén lezárom ezt a szakaszt, és majd folytatom az iskolapadban töltött éveimmel.

 

Somorja 2010. 10. 21.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.